Pogačnik-menedékház

Pogačnikov dom na Kriških podih

Koordináták: 46,4019 N | 13,8006 E [megjelenítés térképen]

Tszf. magasság: 2050 m

Férőhelyek: 37 fő (szobákban) + 22 fő (matracszálláson) + 20 fő (téli szükségszálláson)

Nyitva tartás: június második felétől szeptember második feléig

Megközelítés: gyalog

Hivatalos weboldal: www.pdradovljica.si

Telefon: +386-51-221319

E-mail: info@pdradovljica.si

Beszélt nyelvek: szlovén | angol

Egyéb: étkezde | csapvíz | villanyvilágítás | wc | melegvizes mosdó

A Júliai-Alpok neve sok hazai túrázó számára ismerősen csenghet, hisz e látványos, szaggatott felszínű magashegység Budapestről autópályán mindössze 5-6 óra alatt elérhető. Legfőbb vonzereje a 2864 m magas Triglav csúcs, ami a szlovének emblematikus hegye és egyben nemzeti jelképe (az ország címerében is megtalálható). Ahogy az lenni szokott, „fő attrakcióként” rendszerint el is szipkázza az érdeklődés nagy részét, pedig rengeteg látni- és másznivaló akad még a környéken. Ilyen például a Pogačnik-menedékházat övező hegykoszorú, ami egyből megfogott, mikor jó néhány éve először erre vetődtem (és meg kell mondjam, azóta sem vesztett semmit a varázsából). Nem annyira félreeső hely ez egyébként, érinti például az 1-es számú turistaút is (a szlovének „országos kéktúrája”), de mifelénk már kevésbé ismert, úgyhogy nem árt neki egy kis hírverés.

Kezdjük a szokásos történetmeséléssel: a Szlovén Hegymászó Szövetség (PZS) radovljicai osztályának kezelésében lévő menedékház viszonylag rövid, ám eseménytelennek egyáltalán nem mondható múltra tekint vissza. Építését 1948-ban kezdték el (a szükséges anyagokat kizárólag emberi és állati erőre szorítkozva hordták fel a nehéz terepen), hivatalos átadására pedig 1951. október 7-én került sor. Nevét Jože Pogačnik-ról, a PZS gazdasági bizottságának fiatal vezetőjéről kapta, aki a megnyitó előtti napon a Vršič-hágóból (ejtsd: Vrsics) a ház felé igyekezvén egy hólejtőn kicsúszva halálos balesetet szenvedett. A ház első nagyobb kibővítése 1973-ban történt meg; ekkor oldották meg a vízellátást és egyúttal a belső tereket is felújították. Tíz évvel később készült el a Zadnjica völgyből induló drótkötélpálya, ami a mai napig jelentősen megkönnyíti a ház ellátását (a 2000-es évek elején ezt is teljes körűen felújították). 1985-ben a felvonó felső állomásának tetőterében téli bivakot (szükségszállást) alakítottak ki, ami a főépület zárva tartásának ideje alatt szabadon használható. Az 1990-es években az áramellátás biztosítására napelemeket telepítettek, majd 2004-ben az épületek tetőszerkezetét és külső borítását cserélték le, tíz évvel később pedig a környezetterhelés csökkentése érdekében a szennyvíz helyben történő kezelését oldották meg. Látszik, hogy szorgos kezek gondozzák és folyamatos karbantartás mellett fejlesztik a létesítményt.

A menház (szlovénül általában koča – ejtsd: kocsa –, de olykor – mint esetünkben is – dom) megközelítése több irányból lehetséges, de egyik útvonalat sem sorolnám a „könnyed séta” kategóriába. Legkézenfekvőbb a Vrata völgyben található, autóval is megközelíthető Aljaž-menedékháztól (Aljažev dom), vagy a Soča (számunkra ismertebb nevén: Isonzó) völgyéből, Trenta faluból indulni. Előbbi esetben kb. 1200 m szintemelkedés és 150 m ereszkedés vár ránk (helyenként fém segédeszközökkel felszerelt szakaszok színesítik az utat), míg az utóbbit választva 1400 méteres kitartó kapaszkodásnak nézhetünk elébe. Távra nagyjából hasonló a két út (kb. 7-8 km), de errefelé inkább a szinteket kell árgus szemmel figyelni, ha a térképet tanulmányozva túrát tervezünk (erről még később bővebben szót ejtek). Egy hasznos infó az Aljaž-menedékház felől közelítőknek: a ház előtti (nem őrzött) parkoló június 15 és szeptember 15 között fizetős. A napi díj 3,5 € – bár előfordulhat, hogy több napos tartózkodás esetén is csak ennyit kell fizetni (a nemzeti parkba viszont nincs belépődíj). Ha komolyabb kihívásra vágyunk és viszonylag kompakt táskákkal közlekedünk, akkor a Vršič-hágóból is nekivághatunk a „szlovén 1-esnek”, de ez az út kitett és nehéz részei miatt inkább azoknak ajánlható, akiknek van már némi túratapasztalata ebben a hegységben.

Elhelyezkedését tekintve a Pogačnik-menedékház a Kriški podi nevű karszt-katlan (platónak is írják, de ez azért erős túlzás) völgy felőli peremén, egy kisebb dombtetőn található. Ennél fogva bármely irányba tekintünk, fantasztikus látványban lesz részünk: a ház előtti teraszról egyvégtében lelátunk az Isonzó alattunk tátongó völgyébe, benne Trenta apró házaival; minden más irányban pedig a katlant övező csipkézett hegygerincek és csúcsok igyekeznek egymással versengve magukhoz láncolni figyelmünket – ezekre az alábbiakban még majd visszatérek, előbb nézzünk körül odabent! A terasz felől nyíló főbejáraton belépve egy kis előtérbe érkezünk, ahol a szállóvendégek bakancsai számára kialakított tároló szekrényt találjuk (számozott fakkokkal és az ezekbe kikészített papucsokkal), illetve egy nagyobb méretű kosarat, a túrabotok tárolására. Innen lépünk be a belső, tágasabb előtérbe. Rögtön szemben a földszinti mosdóhelyiség (1-1 külön férfi és női illemhellyel) és az emeletre vezető lépcső helyezkedik el, bal kéz felé pedig a hivatalosan 45 fő befogadására alkalmas étkező, illetve a konyha felé kerülhetünk beljebb. Utóbbi a személyzet felségterülete (önálló főzőcskézésre itt nincs lehetőség), így számunkra csak az étkező szolgáltatásai maradnak elérhetőek (ami egyébként nem hátrány, mert az ételek finomak és kiadósak). A helyiségben szabadon használható konnektorok állnak rendelkezésre a különféle telekommunikációs eszközök töltésére, középtájon pedig egy szép nagy cserépkályha ontja magából a meleget hideg idő esetén – természetesen ilyenkor jól körbe is aggatják szárítani kívánt ruhadarabokkal. Jó időben sokkal humánusabb eljárás odakint, a ház mellett kihúzott szárítóköteleket használva a szélre és a napra bízni ezt a feladatot, (tipp: a kötélen lógó csipeszek használatát erősen ajánlom – részben a szél, részben az időről időre felbukkanó, sóra éhes és ezért bármire képes birkák miatt).

Az étkezésre visszatérve: a konyha kínálata naponta változik, az aktuális menüt krétával felírják az étkező – recepcióként is üzemelő – pultja mellett lévő táblára. Ha a szlovén nyelvvel hadilábon állunk, a rendelkezésre álló nyomtatott menüből (ami a teljes repertoárt tartalmazza, tehát nem kérhetünk belőle bármit) kipuskázhatjuk az angol megnevezéseket, de kérésre szívesen elmagyarázzák nekünk a háziak is, hogy mi micsoda. Mondjuk a golaž, vagy a pasulj megfejtése nem okozhat különösebb gondot, ezekkel bármikor biztosra mehetünk. A főételek ára amúgy 6 euró körül mozog, a reggeli (amit 6 órától lehet elfogyasztani) pedig 5 euró, amiért cserébe egy adag „ham and eggs” vagy sima rántotta jár kenyérrel. Innivalót külön kell rendelni (a kávéjuk finom, ára 2 euró). Vacsorázni este 9-ig lehet, de nem érdemes sokáig várni, mert könnyen előfordulhat, hogy időközben elfogy a kiszemelt fogás (előzetes rendelésfelvétellel nem bajlódnak, a pillanatnyi kereslet-kínálat alapján megy az üzlet). Sörimádók számára fontos információ: egy üveg (fél literes) Zlatorog ára 3,6 euró – ami még szlovén viszonylatban is kissé borsos, ennek ellenére szemmel láthatóan jól fogy (teltház esetén bizony sűrűn fordulnak a sörös rekeszek a drótkötélpályán). Jelzem, a csapvíz iható, sőt személy szerint finomnak mondanám. A ház feletti részen eredő forrásból nyerik, amit valószínűleg a még feljebb lévő tó lefolyása táplál.

A szállórészleget a felső szinteken találjuk. Az emeleten 4-12 fős szobákban összesen 37 fekhely áll rendelkezésre (fából készült emeletes ágyakban), illetve itt vannak a szállóvendégeknek fenntartott vizesblokkok is (nemek szerint elkülönítve 1-1 wc, a földszintinél tágasabb mosdó helyiségekkel). Napszak és használat függvényében meleg víz is folyik a csapokból, de zuhanyzásra nincs lehetőség (ez az egyetlen adottság, ami miatt nem sorolnám egyértelműen a „wellness-hütte” kategóriába, de ha úgy vesszük, hogy egy karsztos hegységben 2050 m magasan meleg vízzel mosakodhat az ember, kis jóindulattal mégis kiérdemli ezt a titulust). Az emeletről a padlástérre egy szűk, ám nem nyaktörő lépcsőn juthatunk fel (fejre azért vigyázni!). Odafent egy több rekeszre osztott, de lényegében egy légterű matracszállást alakítottak ki, ahol kényelmes matracokon 22 fő számára jut hely. Tiszta párna és takaró jár a fekhelyünk mellé, bár ilyenkor is szokás használni egy saját tulajdonú, vékonyabb hálózsákot (német nyelvterületen ezt hívják „Hüttenschlafsack”-nak). Nagyon ötletes megoldás, hogy minden hálórekesz belső részén egy széles párkány fut körbe: itt az összes cuccunk bőven elfér, és nem kell semmit az amúgy szűk közlekedő részre kipakolnunk (ami ha nincs elbarikádozva, akkor kiegyenesedve is egész kényelmesen járható). A padlástér két végében lévő kis ablakokon elég kevés fény – illetve ha az ott alvók úgy akarják, levegő – szűrődik be, viszont alvóhelynek bőven megteszi (villanyvilágítás a házra szerelt napelemeknek köszönhetően van, de illik spórolni vele). Megjegyzésre érdemes még, hogy a középső hálórekeszek egyikén át vezet a kémény útja – aki oda kerül, az fázni biztos nem fog. Viszont előfordulhat, hogy gatyára vetkőzve is melege lesz...

Szezonban, hétvégenként általában teltház van a főépületben. Ilyenkor az emeleti közlekedő részen plusz matracok jelennek meg és kinyitják a téli bivakszállás épületét is, ahol további 20 főt tudnak elszállásolni (szintén matraclágerben). Összesen tehát 79 vendég fogadására hitelesített a ház, persze vészhelyzet esetén az étkezőhelyiségben is meghúzódhat bárki, akinek nyomós oka van rá. A 2015-ös szállásárak (fejenként, egy éjszakára): 4 ágyas szobában 28 €, 7-12 ágyas szobában 24 €, matracszálláson pedig 16 € (ezekből PZS vagy Alpenverein tagsági kártyával elég komoly, 50%-os kedvezmény vehető igénybe), amihez még napi 1,26 eurós turisztikai adó jön hozzá. A házban június második felétől szeptember második feléig van kiszolgáló személyzet, ekkor egyben hegyimentő állomáshelyként is funkcionál. Az előzetes helyfoglalás mindig ajánlott, de július-augusztusban különösen. Ennek legcélszerűbb módja a telefon, hisz ebben az esetben azonnali visszajelzést kapunk (kiválóan beszélnek angolul). Előleget nem kérnek, a szállásdíjat helyben szokás fizetni (készpénzben). Szezonon kívül csak az imént említett téli bivak marad nyitva, ami a kikészített fával igény szerint fűthető. Ilyenkor természetesen nincs előfoglalás, érkezési sorrendben fogynak a helyek, és becsületkasszás rendszerben járulhatunk hozzá a fenntartási költségekhez. Na igen, ez az Alpok, itt így (is) működnek a dolgok...

S hogy mi mindent nézhet és mászhat meg, aki itt tölt néhány napot? Lássuk csak: a ház közvetlen közelében összesen 6 komolyabb csúcsra (Planja, Razor, Križ, Stenar, Bovški Gamsovec, Pihavec) visz fel valamilyen út, de befogható még a Škrlatica (a Júliai-Alpok 3., Szlovénia 2. legmagasabb hegye) és a Dolkova špica is. Ezek közül mondjuk csak a Stenar (2501 m) az, amire viszonylag könnyen, vasalt útrészlet nélkül feljuthatunk – a többihez szükség van arra, hogy megbarátkozzunk néhány biztosított résszel (vagy legalább elviseljük őket), amik helyenként komoly kitettséggel rendelkező részeken vezetnek. Az ilyen szakaszokat a szlovén túratérképeken pontozott vonal jelöli, aminek hivatalos jelentése: „nehéz vagy vasalt út (via ferrata / klettersteig)”, és ez nem vicc. Ezeken a részeken alapból szükséges némi lépésbiztosság és szédülésmentesség, de néhány helyen bizony egy komplett ferrata-szett használata sem túlzás (pl. a Razor csúcsa alatt, ahol a korábbi útvonalat egy hegyomlás miatt 2013-ben megváltoztatták), ezért érdemes minden eshetőségre felkészülni. Persze azon ne lepődjünk meg, ha a helyiek többsége széles mosollyal az arcán, kocogva teljesíti a húzósabb etapokat is… ők egy másik ligába tartoznak, már gyerekkorukban hozzászoknak az ilyen kaliberű kitettséghez, meg a hegyoldalnyi meredek kőfolyáson való mozgáshoz. Az utakhoz visszatérve: Szlovéniában (és a többi délszláv államban) a turistautak jelzése mindenhol piros szegélyű kör, fehér kitöltéssel (Knafelc-féle turistajelzés). Az egyes útvonalakat számozás különbözteti meg egymástól, az elágazásokban pedig piros útjelző táblák igazítanak el. Elsőre furcsa lehet, de hamar hozzászokik az ember. Mint ahogy ahhoz is, hogy a Júliai-Alpokban elsősorban nem távokban, hanem szintekben kell gondolkodni, hisz ezen a terepen teljesen átlagos helyzet, hogy a kiszemelt útvonalunk egy több száz méteres meredek ereszkedéssel vagy kapaszkodással indul, majd ugyanennek fordítottjával folytatódik felfelé (közben minimum egy fél hegyoldalnyi kőfolyással) – mialatt jó, ha egy kilométert haladunk légvonalban. Más vidék ez, mint amihez itthon szoktunk – ezt érdemes szem előtt tartani a napi túrák megtervezésnél!

Verdikt: Ha szeretnél egy jó kis szlovén alpesi kalandot, de már voltál Triglavon (vagy ha még nem, és szeretnél felkészülni rá valahol a közelben), tudom ajánlani a Pogačnik-menedékházat és vidékét. Kihívásokkal fűszerezett, remek túrákat tehetsz ebből a szinte minden földi jóval felszerelt menházból (zuhanyzó és wifi nincs, de villanyvilágítás, meleg víz, mobil térerő és postaszolgálat az van, sőt enni- és innivalóból sincs hiány), kis szerencsével pedig havasi gyopárokat is fotózhatsz, vagy testközelből tanulmányozhatod a kőszáli kecskék bámulatos sziklamászó technikáját... Dobro! :)

Írta: Budai Péter

Legutóbbi frissítés: 2015.09.08.

Olvasói megjegyzések

Neked milyen tapasztalataid vannak a házzal kapcsolatban? Oszd meg véleményed a Facebook segítségével!